Köröttem sötétség, nem süt rám a Nap. Haladok az úton az éj leple alatt. Üres zaj hallatszik, üres már a világ. Sötét árnyak suhannak az éjszakákon át. Haladok előre céltalan, keresem a fényt, keresem a kiutat, ám sehol sem lelem. Köröttem sötétség, bárhová is nézek, nem látok mást, csak az éjszakát. 

Fáradt szürke percek, elfojtott sikolyok, valaki ordít a távolban, s csak meredten haladok előre, bambulok. Lábam alatt recseg-ropog a talaj, ágak zörögnek, levelek suhognak? Nem tudom.

Testemet kín nyomja, fáradt, elgyötört. Lelkem már hamvaiban. Talán felszáll egyszer, mint a főnix madár. Talán lesz még szép és jó, újra tud repülni. Sírok, csendben sírok a sötétben. Nem hallja senki, csak egy bagoly huhog a fán. 

Haladok előre, lábaim a földet tapossák, sziszegő hangok suhannak mellettem. Kígyó talán? Ó vad élvezetek, hol vagytok? Hol van a fény? Hol van az út? Hol a remény? 

Sírok. Fáj a lelkem. Majd kiszakad a szív, belepusztulok. De csak az üresség maradt. Először megrémít, hogy nem érzek semmit. Csak a nagy üresség. 

Odaadtam a szívem, összetörte. A lélek, mi régen szárnyalt, most hamvaiban fekszik a porban. Adj erőt Uram! Adj erőt, hogy újra létezzem! Hogy újra érezzek, újra szeressek! Adj erőt Uram, hogy hinni tudjak, hogy lássam a holnapot, hogy van remény!

Szerelem volt, szép gyermekkori szerelem. Álmok, vágyak, a lehetetlen reménységével. Ma már csak a sírját látom. Meghalt, elment, eldobott. Egy szál vörös rózsát tettem a sírra. Ó gyönyörűség és kínzó fájdalom. Egyszerre vagy te a Szerelem. S a rózsa hamuvá lett. Mindent elvesztettem. Nincs már semmi, senki. 

Üresség van, magány, pokol. Kinyitom a borosüveget, hogy csillapítsam fájdalmamat, a kínt, hátha jobb lesz. Leülök, mantrázok. Isten szent neve kivezet a fénybe. Várom, hogy jöjjön. Várom, hogy nyújtsa a kezét. Itt vagyok. Könyörgök. Imádkozom. 

Lelkem sötétjében gyertyát gyújtok, fáklya lesz belőle. Csendben haladok tovább. Ijesztő árnyak körülöttem. A fák susognak a szélben, madarak röpködnek mindenfelé. 

Feltűnik egy alak. Az Ő szelleme. Kísért, követ, nem ereszt. Menekülnék, de nem tudok. Hűvös kezével megragad, úgy húz felé. 

"Féltelek" - dadogom. "Nem kell" - válaszolja. " Szerettelek... és mindig szeretni foglak." - Néz rám csendben, nem szól egy szót sem. Szeméből kicsordul egy könnycsepp. Sír... Csak a szeretet válthatja meg a lélek kísértetét. 

Vártam rád, hosszú évekig vártam. De nem bírok. Hiányod megöl, felemészt. De elengedlek. Ha árnyként akarsz élni, menj! Ha az életet választod, gyere velem! Ki fogok lépni a fényre! A lélek pokla egyszer véget ér. 

A fájdalom kiáltása hallatszik. Miért hagytál el Istenem? Miért hagyott el, akit annyira szerettem? A lélek poklát járom. Lassan megöl az átkozott magány. Sír, zokog a szél is. Nem lel semmi menedéket. A sebesült rókának sincs hová bújni. Az odú közelébe bújva várja a megváltó halált. 

Te Uram, aki életedet adtad értünk, hol vagy? Vágyom a kezed után. Érintésed gyógyítja fáradt lelkemet. Üvöltök a kíntól, fetrengek fájdalmamban. Üvöltök a megaláztatástól. Valamikor nő voltam, szép, csinos, vonzó nő. Most csupán egy test lépked az éjszaka közepén. Szívét kitépték, szerelmét darabokra törték. Nesze neked világ! Mi árat fizetünk a sikerekért? Az egyik sikere a másik pusztulását okozza? Szép új világ. Lesz valaha még új jövő? 

Sokan vagyunk, akik naponta megéljük a lélek poklát, és darabokra hullunk az ádáz küzdelemben. A játszmák szétzilálják érzékeny lelkünket. Vissza kell térni a fénybe, nincs más út! Meg kell találni magunkban a fényt! Férfi soha nem fog úgy szeretni, ahogy mi önmagunkat tudjuk. Meg kell találnunk a fényt. Bennünk van.